BHAKTI: SZERETETTELJES ODAADÁS

Srí Csaitanja tanításának lényege a bhakti, a „Krisna iránti szeretetteljes odaadás”. Maga a szó két szanszkrit tőre vezethető vissza. Az első a bhandzs, ami „különállást” jelent. Ez a deriváció a vaisnava dualizmus fontosságára mutat rá: szolgálni csak olyan Istent lehet, aki nem azonos az önvalóval, hanem attól „különálló”. Ha az élőlény lényegileg egy Istennel, amint azt az advaita védántisták hirdetik, nincs lehetőség bhaktira, hiszen a bhakti automatikusan két személyt feltételez: az imádót és az imádottat. 

Gyakoribb azonban az, amikor a bhakti szót a bhadzs igetőre vezetik vissza, amelynek jelentése: „imád”, „átadja magát” vagy „részt vesz”. Sándilja híres bhakti-szútráinak második versében így definiálja a bhaktit: „kizárólagos és intenzív szeretetteljes ragaszkodás az Úrhoz”. Nárada-bhakti-szútra című művében Nárada, a vaisnava szent továbbfejleszti ezt a meghatározást: „A bhakti azt jelenti, hogy valaki minden tettét a Legfelsőbb Úrnak ajánlja, és mély fájdalmat érez, ha megfeledkezik Róla.” (19. szútra) A Bhágavatam első könyve parama-dharmaként határozza meg a bhaktit: „a lélek legmagasabb rendű és legnagyobb elégedettséget nyújtó hivatása”. A bhakti gondolata tehát központi jelentőségű a vaisnava bölcseletben. 

A bhakti fogalma már a dél-indiai álvárok írásaiban felbukkan, akik India legrégebbi szervezett vaisnava tradíciójához, a Srí-vaisnavizmushoz tartoznak. A bhakti jelenlétét északon is megtaláljuk Rúpa Gószvámi munkásságában, akinek bhakti-rasza teológiája a gaudíja vaisnavizmus szíve. A bhakti a 15. és a 16. században terjedt el Indiában, ahol egyfajta „bhakti reneszánszról” beszélhetünk. 

Ezzel egyidőben a nyugati világ is megélte a maga reneszánszát, noha fordított előjellel. Míg az indiai reneszánsz az Isten iránti odaadást hangsúlyozta, a nyugati reneszánsz az empirikus tudást és az anyagi fejlődést istenítette a tudományban és a technikában. Lényegében annyi történt, hogy Nyugaton tért hódított a materializmus és háttérbe szorult a vallásosság. 

Az európai reneszánszra gyakran úgy tekintenek vissza, mint a gyarapodás, az önállósodás és az önfelfedezés korára. Jules Michelet történész ezt a korszellemet az „újjászületés” szóval jellemezte. Az ébredés hajnala volt ez, amikor az ember végre kiszabadulhatott a vallás és a babona egyeduralma alól, és a haladás jelszavát zászlajára tűzve minden figyelmét az anyagi természetre, a testre és a környező világra fordíthatta. Az emberiség az anyagi komplexitás irányába indult el, és a vallásosság és az egyszerű élet gondolata a múlt porlepte relikviái közé került. 

Az európai reneszánsszal szemben a bhakti reneszánsza a minimalizmus irányába hatott, igaz, egyben az egyszerű lelki igazságok felelevenítését is jelentette. A bonyolultság újabb és újabb magaslatai helyett a vallási érzület lényegi dinamikája került a fókuszba. A bhakti reneszánsz betöltötte azt az igényt, ami az ember legbensőbb énjében szólal meg, hogy odaadó hangulatban Teremtője felé forduljon, és kifejezze kibontakozni vágyó szeretetét. 

Azonban akadtak olyanok is, akik ragaszkodtak a ritualisztikus tradícióhoz, és ellenálltak a bhakti reformerek „új elképzeléseinek” még akkor is, amikor a bhakti-mozgalom ugyanazon szentírások alapján fogalmazta meg tanításait, mint amelyekből a tradicionalisták merítettek. Ezzel együtt India nagyobbik részére komoly hatást gyakorolt a mozgalom és maguk a bhakti követői. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy a bhakti az ember lényének magjához szól, míg az anyagi gyarapodást célul tűző reneszánsz, bár több szempontból kecsegtető, üressé teszi az embert: elfeledteti vele, hogy lélek.