DRÁMA

„A vaisnava drámák... jelentősége messze túlmutat a szórakoztatás nyilvánvaló funkcióján. Ezek a darabok komplex módon alakultak ki, gazdag a jelentéstartalmuk, hatékonyan közvetítik a vallásos élményt, és a művelődés fontos eszközei az adott társadalomban.” – Norvin Hein a Yale Egyetem nyugalmazott vallásprofesszora 

A bölcs Bharata Muni által összeállított szanszkrit Nátja-sasztrát a világ egyik legrégebbi drámaírói és dramaturgiai tankönyveként tartják számon. A műben van egy történet, amelyben a félistenek az Úr Brahmá, a Teremtő elé járulnak, és azt mondják neki: „Szórakozásra vágyunk, a művészi kifejezés egy olyan formájára, ami vizuális, zenei, narratív és költői eszközöket alkalmaz, és mindezt felemelő módon teszi.” Brahmá erre megteremtette a drámát. Új teremtménye kapcsán pedig azt mondta: „A 
dráma lesz a tanítások forrása a világban.” 

A Nátja-sasztrában Bharata Muni nem csupán az ideális irodalmi alkotást meghatározó szabályokat írja le, hanem precízen vázolja azt is, hogyan kell a drámairodalom különböző műfajait előadni. A drámai művészeti ágakat négy csoportra osztja, amelyek a következők: vácsika, avagy a hang művészete, intonáció és beszédtechnika; ángika, avagy a mozgás, a gesztusok, valamint a test és a végtagok különféle pózai; áhárja és népathjága, avagy a smink és a jelmezek, valamint a színpadi kellékek és a díszlet; s végül száttvika, avagy a színész tudatállapotának átállítása az eljátszandó szerepre és érzelmeinek áthangolása a közvetítendő érzésvilágra. 

A szanszkrit dráma művészete a Védáktól veszi át a technikát és a stílust: az idézeteket a Rig-védából, a dalokat és a dallamokat a Száma-védából, a színészi játékot a Jadzsur-védából, az érzéseket és érzelmeket pedig az Atharva-védából. 

Ahogyan a rasza (szó szerint: az Istennel való egyéni kapcsolat „íze”) fontos vallási fogalom a védikus irodalomban, ugyanúgy az „íz” és a „hangulat” központi elem a szanszkrit drámaelméletben. Hagyományosan a vaisnava színész célja nem más, mint hogy a darab drámai mondanivalójának a raszáját elérhetővé tegye a közönség számára, és ezzel érzelmeket és őszinte reakciókat váltson ki. A drámaíróknak és a színészeknek az a feladatuk, hogy a drámai raszát érzékeltessék-éreztessék a közönséggel, és mindenki átélhessen egy olyan élményt, mely bár nem mentes a tanító célzattól, mély érzelemvilágot közvetít. 

A vaisnavák tehát kedvelik a drámairodalmat. Érzik, hogy a filozófiát és a teológiát legjobban a költészeten és a színdarabokon keresztül lehet átadni. Szerintük egy vers vagy egy drámai előadás jobb eséllyel vált ki vallásos érzéseket, mint sok ezer oldalnyi logikus érvelés. A vallásos élményt – mint minden élményt – pusztán a nyelv nem képes hatékonyan közvetíteni. Amikor azonban egy drámai előadás alkalmával az érzékszervek is aktív résztvevővé válnak, megnő a valószínűsége annak, hogy a pszichológiai és érzelmi átlényegüléssel átélhetővé válik a színpadon rekonstruált valóság. 

Nem meglepő tehát, hogy a vaisnava szerzők tollából sokféle színdarab született. Az egyik legkorábbi (i. sz. 1. század körül) a Bhászának tulajdonított ötfelvonásos Balacsaritra, amely Krisna gyermekkori kedvteléseit eleveníti meg. Sok évszázaddal később Sésa Krisna Krisnakavi címmel a Balacsaritrához hasonló drámát írt. Bradzsa rasza-lílá színtársulatai például mind a mai napig évente játsszák az ezekhez hasonló darabokat. 

Két korai gaudíja vaisnava drámát érdemes megemlítenünk: Rámánanda Rája Dzsagannátha-vallabha-nátaka és Kavi Karnapúra Csaitanja-csandródaja-nátaka című művét (mindkettő a 16. század körül keletkezett). Előbbi Rádhá és Krisna szerelméről szól, utóbbi Srí Csaitanja életét eleveníti meg. Rúpa Gószvámi Vidagdha-mádhava című darabja Krisna bensőséges vrindávanai kedvteléseiről, míg Lalita-mádhava című darabja Krisna életének későbbi szakaszáról, dvárakái tartózkodásáról szól. Ezek talán a gaudíja vaisnava drámairodalom legelismertebb művei. 

Srí Csaitanja Maháprabhu maga is részt vett hasonló színielőadásokon a társaival. Életrajzírói külön kiemelik Rukminí-alakítását Krisna feleségeként. Amikor Maháprabhu magára öltötte Rukminí jelmezét és arcát is kifestette, valósággal eggyé vált a szerepével. Olyan hitelesen játszotta Rukminít, hogy a vaisnavák elfelejtették, hogy csak színpadi alakítást látnak. 

A LEGIGAZIBB DRÁMA 

Rúpa Gószvámi és a többi vaisnava teológus számára az egyetlen dráma, amely képes igazi raszát (ízt) kiváltani, Krisna isteni játéka, amit a legigazibb valóságnak tekintenek. David Haberman, az Indiana Egyetem valláskutató docense írja: „Rúpa számára nem az a fontos, hogy a dráma mint olyan képes legyen kiemelni a nézőt a hétköznapi valóságból, hanem az érdekli, hogy milyen módon vonhatja be az egyetlen Igazi Drámába... A gaudíja vaisnavák számára a megváltás értelme annyi, hogy örökös szereplői lehetnek ennek az abszolút drámának.”