NAVADVÍPA

Navadvípa Kalkuttától 105 kilométerre délre terül el; a várossal közút, folyó és vasútvonal köti össze. A szerény falusi környezet Srí Csaitanja (1486–1533) szülőhelyeként vált híressé, akit Gaura (az „aranyszínű” inkarnáció) néven is ismernek. 

Mivel Srí Csaitanja nem különbözik Srí Krisnától, a földrajzilag különböző 
Navadvípát (Májápura) és Vrindávanát szintén egynek tekintik, amiként Gaura (Csaitanja) és Krisna lílája is misztikus módon összekapcsolódik. A vaisnavák Navadvípa-Májápura nyolcvanhárom négyzetkilométeres területét tiszteletük jeléül Gaura-mandalaként emlegetik. 

1063-ban, Laksmana Széna király uralma alatt Navadvípa Bengália fővárosa lett, ám 
1202-ben Muhammed Bakhtiar Khilidzi meghódította és leigázta. Bengália ekkor iszlám fennhatóság alá került. Noha elő-előfordultak villongások, a hinduk és a muzulmánok békében éltek egymás mellett. A szanszkrit oktatás fellegváraként híressé vált Navadvípa az orthodox bráhmanizmus védőbástyája lett. Ebben a környezetben született meg Srí Csaitanja. 

Srí Csaitanja kedvteléseinek emlékét a szó szoros értelmében több száz emlékhely őrzi. A jóga-pítha, Srí Csaitanja Maháprabhu szülőháza ma az Ő és a társai múrtijainak ad otthont, ahová a zarándokok naponta ellátogatnak. A közelben áll Srívásza Thákura háza, a Srívásza Angana, ahol Srí Csaitanja elindította a szankírtanát, a Krisna szent neveit dicsőítő énekes- táncos vallási mozgalmat. 

Történelmileg Navadvípa egy kilenc (nava) szigetből (dvípa) álló terület. A „kilenc sziget” sokak szerint arra a kilenc lelki szigetre utal, amelyeket csak a lelki szempontból legmagasabb szinten álló személyek érnek el, mivel a szigetek földrajzi helyként nem léteznek. A zarándokok rendszerint az alábbi sorrendben járják végig az anyagi szemmel csupán kilenc egymás melletti városnak látszó „kilenc szigetet”: 

1. Antardvípa, 2. Szímantadvípa, 3. Godrumadvípa, 4. Madhyadvípa, 5. Kóladvípa, 6. Ritudvípa, 7. Dzsahnudvípa, 8. Módadrumadvípa és 9. Rudradvípa. Ezoterikus szempontból a kilenc sziget az odaadó szolgálat kilenc folyamatának felel meg: hallás Istenről, 2. éneklés Istenről, 3. emlékezés Istenre, 4. Isten lótuszlábának szolgálata, 5. Isten imádata, 6. imádkozás Istenhez, 7. szolgálatvégzés Istennek, 8. barátkozás Istennel és 9. mindenünk felajánlása Istennek. 

AZ ÚR CSAITANJA SZÜLŐHELYÉNEK ÚJRAFELFEDEZÉSE 

A tizenkilencedik századra az Úr Csaitanja életének és missziójának jelentősége szinte teljesen a feledés homályába merült: a muzulmán hódítók és az idő múlása valósággal kitörölte Srí Csaitanját a történelem lapjairól. A fordulat egyetlen személy, Bhaktivinóda Thákura nevéhez kötődik. Bhaktivinóda Thákura (1838–1914), Csaitanja tanításainak lelkes követője ugyanis elhatározta, hogy megkeresi az Úr szülőhelyét. Bhaktivinóda nem kis meglepetésére azonban a korabeliek által Navadvípaként ismert falu csupán száz éves volt, és vélhetően nem lehetett azonos azzal a Navadvípával, ahol Srí Csaitanja született. A vélemények megoszlottak a kérdésben, és valaki azt mondta, hogy az Úr szülőhelyét most a Gangesz vize mossa, mivel a folyó már nem ott folyik, ahol a tizenötödik században. 

Bhaktivinódát azonban nem lehetett eltéríteni szándékától, és nemsokára tudomására jutott, hogy van a várostól északkeletre egy hely, amit akkoriban Navadvípaként tartottak számon. Bhaktivinóda hamar felismerte, hogy ez a másik, muzulmán irányítás alatt álló település az igazi Navadvípa (Májápura), és hozzálátott, hogy elméletét bizonyítékokkal támassza alá. Kutatómunkája eredményeképpen kezébe került két bizonyító erejű térkép, amiket brit hajósok készítettek, a Gangeszt járva. 

Bhaktivinóda a helyi szentírásokban is fontos támpontokat talált. Például Narahari Csakravartí Bhakti-ratnákárájában olvasta, hogy Srívásza Pandita udvara, ahol Srí Csaitanja elindította a mahá-mantra közös éneklésének mozgalmát, száz dhanura (kb. 180 méterre) északra található „az Isten házától”. 

Srívásza udvara ma is létezik, akárcsak Srí Csaitanja (és Bhaktivinóda) idejében, így aztán viszonylag könnyű volt megtalálni Srí Csaitanja szülőhelyét. A bizonyítékok egybevágtak, sőt, Bhaktivinóda további földrajzi és régészeti kutatásokkal támasztotta alá őket. 

Bhaktivinóda azonban lelki szempontból is szeretett volna megbizonyosodni a hely hitelességéről, ezért hajlott korú, rossz egészségi állapotú tanítómesterét, Dzsagannátha Dásza Bábádzsít is elvitte a kérdéses helyre. Amikor odaértek, a járni sem tudó Bábádzsí Mahárádzsa hirtelen felugrott, és az istenszeretettől patakzó könnyeivel küszködve valóságos örömtáncot járt. Az istenszeretetnek ez az áradó megnyilvánulása talán még a külsődleges, tapintható bizonyítékoknál is jobban meggyőzte Bhaktivinódát arról, hogy valóban az Úr Csaitanja szülőhelyét találta meg.