
Csak egy olyan Istenben voltam képes hinni, aki tudja, hogyan kell táncolni.” — Friedrich Nietzsche
Csaitanja Maháprabhu 1486. február 18-án született Visvambhara Misra néven. Később Nimái Pandita néven vált ismertté. Még később, miután a lemondott rendbe lépett, Csaitanja Maháprabhunak nevezték. A nyugat-bengáli Navadvípa – Májápura – szent városában látta meg a napvilágot.
Maháprabhu szüleinek – Dzsagannátha Misrának és Sacsídévínek – meg kellett élniük első nyolc leánygyermekük halálát. Visvarúpának, Maháprabhu bátyjának a születése azonban változást ígért életükben. Röviddel később Maháprabhu is megszületett.
Amikor Maháprabhu nyolc éves lett, Gangádásza Pandita felügyelete alatt megkezdte iskolaéveit. Két esztendővel később, 1496-ban már a logika, a hermeneutika, a filozófia és számos nyelv nagy tudósaként tartották számon. Még ebben az évben történt, hogy bátyja, Visvarúpa belépett a szannjásza (lemondott) életrendbe, és kolduló vándorszerzetes lett belőle. Ez mély benyomást tett az ifjú Maháprabhura.
Négy évvel később, 1500-ban Maháprabhu feleségül vette Laksmípriját, aki fiatalon meghalt. Maháprabhu újra megházasodott: a vaisnava közösségben nagy tiszteletnek örvendő Visnupriját vette el.
1505-ben a Bihar tartománybeli Gajába utazott, hogy elvégezze édesapja temetési szertartását. Gajában megismerkedett Ísvara Puríval, a nagy szenttel, akitől avatást kért. Állítólag az avatás után alig mondta ki a tanárától kapott mantrákat, Maháprabhu azonnal megmámorosodott Istentől. A szentiratok szerint a transzcendentális hang a szó szoros értelmében megelevenedik, amikor egy hiteles lelki tanítómester adja át a tanítványnak. A mantra éneklője kapcsolatba kerül Istennel az Ő szent nevén keresztül, és lelki boldogság járja át, ami az istenszeretetben éri el a csúcsát.
Krisna szent neve tehát ekkor kerítette hatalmába Srí Csaitanja Maháprabhut. Teljesen átadta magát Istennek, eksztatikus révületben táncolt és énekelt. Életrajzírói leírják azokat az eseteket, amikor önmagáról teljesen megfeledkezve, ösztönösen táncra perdült. Hívei követték Őt, és vad táncukat hangos énekléssel tették teljessé. Avatását követően Srí Csaitanja Maháprabhu számos esetben tett csodát: leprásokat gyógyított meg, halottakat támasztott fel, egyszerre több helyen jelent meg, megnyilvánította isteni formáját, stb. Ezeket a természetfeletti eseményeket kortársai jegyezték le. A fejlett bhakták már az életében tudták, kicsoda valójában Srí Csaitanja, ahogyan annak idején Jézust is felismerték a tanítványai.
1510 elején, amikor Csaitanja Maháprabhu huszonnégy éves lett, a közeli Katwába utazott, ahol a lemondott életrendbe lépett (szannjásza). Az avatást Késava Bháratí, az imperszonalista iskola egyik nagyhírű szerzetese végezte, akit röviddel ezután maga Maháprabhu térített meg. Szannjásza avatása után Maháprabhu Vrindávanába, majd Puríba ment, amivel kezdetét vette két évig tartó dél-indiai vándorlása. Útja során számos jeles személyiséggel találkozott, közöttük Vrindávana hat Gószvámijával és Rámánanda Rájával, aki előtt feltárta isteni lényének titkát: ő Rádhá és Krisna egy személyben.
Miután a szubkontinenst elárasztotta az istenszeretet üzenetével, Csaitanja Maháprabhu visszatért Dzsagannátha Puríba. Ott minden idejét bhaktáival töltötte, és egyre inkább hatalmába kerítette a rádhá-bháva, Rádhárání Krisna iránt érzett szeretetének eksztázisa. Életének utolsó néhány évében Maháprabhu néha még a végtagjait is visszavonta a testébe. Ezt dvádasadasának nevezik, ami kizárólag a misztikus odaadás egyik legemelkedettebb szintjét jelentő mahábháva tizenkettedik szakaszában történik meg. Az odaadásnak ezt a fokát igen ritkán éri el valaki. Élete utolsó éveit azzal töltötte Csaitanja Maháprabhu, hogy legbizalmasabb társaival megosztotta az istenszeretet általa képviselt titkát.