Szépművészet

A vaisnavák számára a művészet és a jóga határai összemosódnak. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a jóga az érzékek szabályozását hirdeti, egyfajta visszavonulást az érzéki tapasztalástól. A vaisnavák által kultivált bhakti-jóga folyamatában azonban az érzékek ismét szerephez jutnak: Isten megtapasztalásában. Ananda Coomaraswamy (1877–1947), aki sokáig a bostoni Szépművészeti Múzeum indiai művészeti részlegének vezetőjeként tevékenykedett, úgy véli, hogy Indiában a művészi inspiráció leggyakrabban az ,imádat szelleméből”, egy istenség iránt érzett szeretetteljes és szenvedélyes odaadásból táplálkozik. Coomaraswamy rámutat, hogy Indiában „a szerető” (ti. a művész) célja az, hogy ,,személyes kapcsolatot teremtsen a Szeretettel” (ti. Istennel), és ez az oka a „megformált szimbólum” (ti. a műalkotás) megalkotásának is. 

Nem csoda hát, hogy a művészi kifejezés – például a festészet és a szobrászat – előkelő helyet foglalhatott el a vaisnava világban. Nem véletlen, hogy a vaisnavákra gyakran „esztéta aszkétákként” hivatkoznak. Olyan jógik ők, akik a szépség helyét az Istennel ápolt kapcsolat vonatkozásrendszerében jelölik ki. A Bhágavata-puránában és Dzsajadéva Gíta-góvindájában elbeszélt színes és részletes Krisna-kedvtelések számtalan Krisna-hívő szobrászt és festőt megihlettek már az indiai történelemben. 

A Krisna-témákat ábrázoló, legrégebbről fennmaradt szobrok egyszerű és kezdetleges, rendszerint kőből faragott alkotások, amelyek a mathúrai Kusana-korba (i. sz. 2-3. sz.) nyúlnak vissza. A későbbi évszázadokban a dél-indiai szobrászok meghonosították a fém, a terrakotta és a fa használatát. 

Az indiai szobrászat és általában a művészet a klasszikus – Gupta – korban (i. sz. 4-6. sz.) élte virágkorát. A nemrégiben elhunyt kiváló indológus, A. L. Basham írja: „A gupta szobrászat békét, biztonságot és bizonyosságot sugároz. India ebben a korban alkotta igazán vallásos művészetének számos alkotását.” 

Az indiai festészet a mogul dinasztia uralma alatt élte gazdag reneszánszát. Akkoriban még éltek olyan muzulmán uralkodók, akik a vaisnava művészet nagy mecénásai voltak. Közülük Akbar császár (1556–1605) nevét kell megemlítenünk, aki művészeket bízott meg azzal, hogy illusztrálják a népszerű Rámájanát és Mahábháratát (és más klasszikus műveket). Ebben a korszakban az indiai miniatúrák a művészi kifinomultság új távlatait mutatták meg. 

Az 1680-as években Rádzsa Kirpal Pal, Basholi állam királya vaisnava művészeket szponzorált. Támogatása nyomán új művészeti iskola fejlődött ki. A vajat lopó Krisna, a gópíkkal játszó Krisna, a Jasodá anya ölében ülő Krisna és a Rádhába szerelmes Krisna különböző ábrázolásai magas érzelmi hőfokon izzottak. 

A tizennyolcadik században Kangra állam festői a Krisnát isteni szeretőként ábrázoló festményeikben az eksztatikus művészi kifejezés példáit adják. Inspirációjuk forrása esetükben is a Srímad-Bhágavatam és Dzsajadéva Gíta-góvindája. 

A huszadik században alkotó Jamini Roy és George Keyt a modern vaisnava festészet előfutárai. Roy több száz festménye a fuvolázó és táncoló Krisnát ábrázolja, míg Keyt festményein és vonalrajzain a Gíta-góvindából vett témák szerepelnek. Napjaink prominens vaisnava művészei közül meg kell említenünk B. G. Sharmát, akinek Krisna-képei talán a műfaj legnépszerűbb darabjai, valamint az ISKCON „neovédikus” művészeti akadémiájának alkotóit, akik a tradicionális témákat az európai mesterek 
stíluselemeivel ötvözik.