SZENT ÉPÍTÉSZET

India építészeti hagyománya az ősidőkbe nyúlik vissza. E hagyomány alapelveit már a puránák és más szentírások is leírják, amelyek közül kiemelkedik a Visvakarmá (a félistenek építésze) által összeállított Silpa-sásztra és a Vasztu-sásztra. A Sulba-szútrák az áldozati aréna előkészítésének geometriai részleteit taglalják. Alapvetően háromféle templomépítészeti stílus alakult ki. 

Az északi és a nyugati területeken a nagara stílus a legkedveltebb, amelynek magas épületeit a múrti lakrésze (garba-griha) felett emelt hatalmas, hegyes tornyok tesznek jellegzetessé. E templomok sajátossága a látogatók fogadására szolgáló verandaszzerű tér, ahol a hívek körbejárhatják a múrtit. 

A keleti stílust a köríves tornyok jellemzik, amelyekhez egész épületkomplexumok társulnak, ahol elkülönített részek állnak az énekesek, a táncosok, a színészek és a különböző istenségek imádóinak a rendelkezésére.

A déli stílus a templom bejáratánál emelt elegáns és díszesen faragott építményeiről (gópura) ismert. 

A vaisnava templomok precíz matematikai számítások alapján épülnek, amelyek magukban foglalnak egy jógit ábrázoló mértani alakzatot (a fent látható Vasztu-purusa-mandala), ami az épület megszentelését szolgálja.