Zene

 „A zene közvetít az intellektuális és az érzéki élet között... [ez] az egyetlen spirituális bejárat a felsőbb világba.” – Ludwig van Beethoven 

„A zene Istent dicsőíti. Jobban dicsőíti Őt, mint egy díszes templom. A zene a templom legpompásabb ékessége.” – Igor Stravinsky 

Az Istent magasztaló zene, himnuszok és dallamok okozta örömittasságot egyfajta „hangteológiaként” is felfoghatjuk, ahol az előadó és a közönség egyaránt úgy értheti meg Istent, ahogyan más módon, más eszközzel aligha volna képes. Ez jól látható a vaisnavizmusban, ahol a zene már évezredek óta elválaszthatatlan része a misztikus tradíciónak. 

Nemritkán az istenek is zenészek: Szaraszvatí istennő a vínáján játszik, Nárada, a mennyei bölcs úgyszintén, s így járják útjukat az anyagi kozmoszban. Az Úr Krisna varázslatos fuvolájának fülbemászó dallamaival bűvöli el az univerzumot, az Úr Siva pusztító kozmikus táncát dindima dobján kíséri. 

Észak-Indiában a vaisnava zene gazdag világában több jól elkülöníthető stílus alakult ki, finom, de jellegzetes eltérésekkel. 

Valamennyi gaudíja zenei stílus – például Narottama Dásza garan-hatija, Srínívásza Manóhara szahija és Sjámánanda renetije – egyéni technikákat alkalmaz. A garan-hati például lassan és dallamosan kezdődik, egyszerű ritmusban, majd fokozatosan egyre bonyolultabb harmóniákat vonultat fel, és a crescendót elérve önfeledt éneklésbe és táncba vált. Más kírtana-formákkal ellentétben ennek az egyedülálló vaisnava zenei tradíciónak kötelező eleme a gaura-csandriká (Srí Csaitanjának ajánlott, Krisnával való azonosságát hangsúlyozó imák sora), amely mindig megelőzi Krisna közvetlen imádatát. 

Ugyanakkor valamennyi észak-indiai kírtanában megtalálhatók a tonális és politonális ritmusok (tála), a bevett dallamformák (rága), az érzelmek kifejezésének gesztusai (abhinaja), valamint a tánc (nátjam). 

Dél-India zenei világát kutatva hasonlóan fejlett tradícióval találkozhatunk. Az araijar (a. m. „beszélni”, „kijelenteni”) technikát a Srí-vaisnavizmus leghíresebb templomainak énekes-táncosai alkalmazzák. Az araijart bonyolult éneklési technika és táncstílus jellemzi, és – egyes ünnepek alkalmával – a drámai előadás is beletartozik. Dél-India számos zenei stílusának (például az araijarnak) az alapját a Divja-prabandha, az álvárok nagy tisztelet övezte misztikus költészete szolgáltatja. 

A dél-indiai vaisnava zene olyan bhakta-zenészek közreműködése révén alakult ki, mint Purandara és Tjágarádzsa, akik Karnatakában népszerűsítették a vaisnava zenét. A vaisnava zene számos formáját ma a madraszi zeneakadémián dokumentálják. Az ottani zenetudósok hivatalosan is mottójukul választották az alábbi sort: kánu bina gítá náhi. „Krisna nélkül nincsen dal!” 

VAISNAVA HANGSZEREK 

Bár a vaisnava zene különböző stílusaiban bármilyen hangszert be lehet vonni a zenélésbe, leggyakrabban mégis a következő hangszereken játszanak: 

1. Mridanga (khól): Kétfenekű agyagdob. Rokona a fából készült pákhvadzs, ami a hagyományos mridangától mind formáját, mind hangzását tekintve különbözik. 

2. Karatála: Kézi cintányér, amivel a zenész tartja a ritmust, és aminek hangjára a közönség – szinte hipnotikusan – a zenébe merül. 

3. Visána (kürt): A kürtöket véletlenszerűen s csak néha szólaltatják meg a kírtana alatt. 

4. Harmónium: Billentyűs hangszer. Hangját a levegő által megrezgetett fémnyelvek hozzák létre. A levegő beáramlását a folyamatosan pumpálandó kézi fújtató biztosítja. 

5. Vína: A citerafélék közé tartozó lantszerű hangszer. Bundos körtenyakán hét húr található. 

6. Tanpura: A szitárhoz hasonló, rendszerint szárított tökből vagy fából készült húros hangszer, amelynek 4–6, zümmögő hangú, egymás után megszólaltatott húrja van. Általában a többi hangszer kísérője.