Korai vaisnavizmus déli gyökerei
Évszázadokkal azután, hogy Vjásza összeallította a védikus irodalmat, több nagy tanító áldozatos munkával egységes rendszerbe illesztette a vaisnava hagyományt. Ez a folyamat India déli és északi területein egyaránt végbement - ám jellegzetesen eltérő módon.
"Számtalan szentírás, irodalmi, építészeti és régészeti bizonyíték támasztja alá a bhakti - a vaisnavizmus - ősi gyökereit. Ám ha India vallástörténetének elmúlt két vagy három évezredét nézzük, nyilvánvalónak látszik, hogy a bhakti a középkor legmarkánsabb és legelterjedtebb mozgalma, körülbelül a tizenegyedik századtól kezdve, amikor a nagy vaisnava ácsárják (szellemi vezetők) - pl. Rámánudzsa és Madhva - megjelentek: A középkori bhakti-mozgalom számos ősi bhakti-hagyományt ötvöz egybe." - Srívatsza Gószvámí a vríndávanai Srí Csaitanja Préma Szanszthána alapító igazgatója
A hagyomány szerint a bhakti (szeretetteljes odaadás) ⁃egy gyönyörűségesen szép nőalakban személyesül meg. Bhakti Dél-Indiában született és nőtt fel. Később - bontakozik ki a metafora - egész Indiát bejárja, de teljes pompáját csak északon nyilvánítja meg. Tény azonban, hogy a vaisnava kultúra gyökereit délen kell keresnünk.
A déli vaisnavizmus az álvároknak, a bhakti első jelentős tanítóinak munkássága nyomán fejlődött ki. Az álvár azt jelenti: "meditációba merült" vagy "Istennel átitatott". A jelentés beszédes, jól jellemezi a középkori bhakti-mozgalom szentjeinek és bölcseinek hangulatát. Tizenkét híres álvárt ismerünk, akik közül Nammálvár, Kulasékharálvár és Ándál (Périjálvár leánya) a legjelentősebb. Életük és költészetük elevenen él a dél-indiai vaisnavák emlékezetében, különösen azok körében, akik Rámánudzsa iskolájához tartoznak.
A hagyomány az írásos történelem előtti időkbe, öt-hatezer évvel ezelőttre helyezi az álvárokat. A legtöbb indiai valláskutató azonban egyetért abban, hogy az álvárok valójában valamikor az i. sz. 8. és 9. század között éltek.
Az álvárok nevéhez fűződik a Divja Prabandham című daloskönyv összeállítása, amely négyezer tamil nyelvű vallási éneket tartalmaz. A dél-indiai vaisnavák szentírásnak tekintik a Divja Prabandhamot, amely szerintük egy szinten áll a Védákkal, sőt, "vaisnava Védaként" tisztelik.
Az álvárok által prédikált bhakti vallás egyedülálló jellegzetessége volt, hogy az alsó és a felső kasztok tagjai, férfiak és nők, gazdagok és szegények, tudósok és tudatlanok, jámborak és bűnösök egyaránt gyakorolhatták. Maguk az álvárok voltak erre a legjobb példa, akik között ott találjuk Ándált, a nőt, Kulasékharát, a királyt (a királyi rend tagjairól gyakran azt tartották, hogy alkalmatlanok a komoly vaisnava vallásgyakorlatra, mivel túlságosan belebonyolódtak az anyagi világ ügyeibe) és Tondaradippadit, a jó útra tért törvényszegőt. Az önmegvalósításnak egyetlen feltétele van csupán: a prapatti, a szívből jövő meghódolás Isten előtt.
Az álvárok dalai mind a mai napig ihletadó forrást jelentenek Dél-India vaisnavái számára. Elképzelhető, hogy ezek az énekek az északi vaisnavizmusra is hatást gyakoroltak, hiszen ugyanannak a raszának ("Istenhez fűződő kapcsolatnak") az alapelvét hirdetik, amelyet nem sokkal később Srí Csaitanja követői dolgoztak ki tudományos igényességgel.
Az álvárok elsősorban a dászja-raszát (a szolga szeretetét a mestere iránt), a szakhja raszát (a baráti szeretetet) és a vátszalja-raszát (a szülői szeretetet) hangsúlyozták.
Nem volt ismeretlen előttük a mádhurja rasza (a szerelem kapcsolata) sem, de e kapcsolat különleges nektárját igazán csak Srí Csaitanja mutatta meg. Kevés kivételtől eltekintve a magasabb rendű raszák ritkán jelentek meg az, álvár hitvilágban.
Miközben Dél-Indiában virágzott az álvárok odaadó vallásossága, az idegen uralom alatt álló Észak-India elszakadt vaisnava Örökségétől, Ez az állapot azonban nem volt végleges: a nagy tanítók megjelenésével - és kivált Srí Csaitanja Maháprabhu színre lépésével - komoly változás vette kezdetét.